Nyalókaszínekben pompázó, színes vonalakban szétfolyó, kacskaringázó három labdával gurultam a Kálvin tér felé.
Az egyik, a legnagyobb labdán csücsültem, közbe a másik, közepes gömbre téve bal lábam, s a bal kezemben egy harmadik kissebbecske, puha lasztit fogva, egyensúlyozva pörögtem az aszfalton, hogy elérjek így vicces-látványosan valahová...
Ahogy így illegtem-billegtem régi otthonom kapuja tűnt fel a közelben, arra irányoztam hát görgeteg-magam. A kapu rejtelmesen tátogatta száját, s rosszarcú emberek ültek előtte, akiktől féltem. Mindeközben azon tanakodtam, hogy furikázom el mellettül észrevétlen ezzel a három labdával, s hogy jutok el a bölcsőmeleg otthon biztonságába.
Nyilvánvalóan nem lehetett nem feltűnni gurultamban, de a néma rosszarcúak csak meredtek maguk elé, mintha ott se lennék. Na erre én meg továbbperegtem, mintha nem is lett volna szándékomban hazamenni.
Amennyire emlékszem nem egyszerű egy labdán ülve a másik lábaddal a másik golyót támasztva közlekedni, és mintegy balansznak, vagy országalmának tartani egy harmadikat a kezedben, mégis csak gurultam, gurultam, gurultam tovább ébredésig...
