Egy budai villamosmegállóban találkoztunk.
Mióta meghalt, most először láttam Viktort. Nagyon jól nézett ki, tele volt élettel és mosollyal. Piros kockás inget és fekete farmert viselt, mint egykor a középiskolában. Először nem hittem a szememnek.
- Hát te élsz? - kérdeztem.
Egy mosolygó biccentéssel nyugtázta értetlen pillantásom, majd türelmesen megvárta velem a villamost. Élt, és virult. Eltűnt belőle minden szomorúság, fáradtság és magányos töprengés, mely utolsó találkozásunkról eszembe ötlött.
Nem tudom, miről beszélgettünk, de megnyugvás töltött el, hogy jól van, hogy valahol van, hogy boldog. Visszamosolyogtam.
Aztán elsuhant a villamos, tudatom pedig továbbsiklott újabb képkockák felé...
