Térdig a vízben álltunk. Lassú folyó, baloldalt kivilágított híddal. Kincseket kerestünk az iszapos talajon. Izzó fénygömbök hullottak az égből, jelezve, merre keressük a kincseket a sűrű fekete vízfenéken. Sokáig keresgéltünk így, de nem sok eredménnyel...
Hirtelen különös segítséget kaptunk: mint egykor a Vörös-tenger úgy illant el a folyó valahová, s meztelenül maradt a folyópart iszapostul, kincsestül. A kivilágított híd és izzó gömbök fénytengerében hamar megláttuk a keresett kincseket: ékszerek, karperecek, díszdobozkák, pénzérmék, régi korok elvesztett, eldobott szépségei.
Szaladtunk. Gyorsan, két marokkal halmoztuk zsebeinkbe, táskáinkba a kincseket. Mindent össze akartunk gyűjteni, mielőtt visszatér a folyó.
A harácsolás közepette bukkantam rá a Titanicból ismert kék medálra is. És, amint felemeltem csillogón az iszapból, tőle nem messze, jobbra megpillantottam tulajdonosát is... Arcal a feketeségben, széttárt, kirisztusi karokkal hevert az idős hölgy teteme, aki eldobta egykor az özvegyi fátyol helyett a boldogság kék nyakékét...
A folyó ekkor szivárogva, gyengéden körülfonta az idős hölgyet, aki lebebve úszott tova. A medrébe visszatérő víz pedig lassan újból betakarta felfedett kincseit...
