Rohanván, hogy elérjem a vonatom Debrecenbe, megállított a BKV ellenőr. Idegesen kotorásztam mindig kuszán teli táskámban, míg végül előbányásztam a diákom, azaz elsőként a már lejártat. Rögtön persze helyesbítettem, s az érvényeset dugtam a kezébe, ám már késő volt. Szemet szúrt neki, hogy itt valami nem stimmel.
Magyarázkodni kezdtem, ő meg egyre ellenszenvesebb lett, megérezvén a lehetőséget, hogy fölém kerekedhet. El akarta venni az igazolványt mondván, hogy nem érvényes. Megtépte a szélénél, hogy ezzel is hitelesítse ál-igazát. Én meg kétségbeesetten üvölteni kezdtem, hogy:
- De kérem! Ez érvényes! Fel kell szállnom erre a vonatra, engedjen már el!
De ő csak mosolygott egyre biztosabban abban az érzésben, hogy most megfogott.
- Nem, nem hiszem, hogy érvényes, és nem is érdekel – mondta, és csak mosolygott, mosolygott, mosolygott…
Szívdobogással, kétségbeeséssel, könnyes szemmel ébredtem szakításom első napjának reggelén...
